Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 József Attila  

 A Dunánál  

Kaszás Attila előadásában:

 

 

 

 A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

________________________________________________

Judit

 

Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
    be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
    mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves,
    nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
    nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
    s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
    Merengsz még? Aludj,
egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
    s rám ne haragudj.

________________________________________________________________

    Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindigKép     s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből,     a tömény tűz eléget.  Utoljára Szabadszállásra mentem,     a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem     s te már seholse voltál.  Tőlem elvetted, kukacoknak adtad     édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -     félrevezettél engem.  Ettelek volna meg!... Te vacsorádat     hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel     s mindent elrontsz, te árnyék!  Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,     ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve -     nem hallod, mama? Szólj rám!  Világosodik lassacskán az elmém,     a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,     ebbe fog belehalni.
__________________________________________________
 

    Május

     

     

A rengő lomb virágban ég és készül a gyümölcsre, a nyilt uccára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak repülnek. S az aranyba vont ég alatt, - mert beköszönt az ünnep - a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet!
________________________________________
 
Altató

     

Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét - aludj el szépen, kis Balázs.  Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, velealszik a zümmögés - aludj el szépen, kis Balázs.  A villamos is aluszik, - s mig szendereg a robogás - álmában csönget egy picit - aludj el szépen, kis Balázs.  Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább - aludj el szépen, kis Balázs.  Szundít a lapda, meg a sip, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik - aludj el szépen, kis Balázs.  A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, - aludj el szépen, kis Balázs.  Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod, elalszik anyuka. - Aludj el szépen, kis Balázs.
__________________________________________ 
Thomas Mann üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. 
____________________________________________________________________
- Születésnapomra 
- Talán eltűnök hirtelen
 
 
 
 
- Elégia
 
 
 
 
előadja: Jordán Tamás
______________________________________________________________________ 
- Óda 
 
 
 
 
- Gyermekké tettél
 
 
 
 
- Két hexameter
 
 
 
 
- Külvárosi éj
 
 
 
 
- Mama
 
 
 
 
- Eszmélet 
 
 
 
- Nagyon fáj
 
előadja: Latinovits Zoltán
______________________________________________
- Nő a tükör előtt
 
 
 
 
- Ősz
 
 
 
 
- Óh Szív Nyugodj
 
 
 
 
- Talán eltünök hirtelen
 
 
 
 
 
- Miért hagytál el
 
 
 
 
 
előadja: Ágnes Vanilla
____________________________________________________________________